Minő más lett volna ez otthon, a főutcán, díszes nagy kőházunk van, de onnan atyám részint férfias kevélységből, részint anyám iránti gyöngédségből elhúzódott. Ott tele volt a pince, kamara; de reggel a majorság, az ólakban: itt üresen tátongott minden.

– Tili – kérdé gyöngén tekintetével, de a világért sem parancsolva apám –, mit tud az én kedves leányom? Ugye semmi sincs? Ezeknek bor kellene...

– Lesz, édesapám.

És igazán nem tudtam mit csináljak,

– Valami kis vacsora is kellene. Hisz oly jó, szíves emberek...

Egy magas, nyúlánk ifjú ember nézett bennünket néhány lépésről. Bodros fekete haja a nagy fehér homlokára hullott, szemeit, mint egy leány félre emelte néha ránk. Kezében virágcsokrot tartott.

– Kisasszony – lépett előrébb –, társaim engem bíztak meg, igen, én vagyok az a szerencsés, ki nagysádnak e mai estve emlékeül e szerény csokrot átnyújthatom. Nevem Felszeghy Danó.

– Ohó, aranyos kis nagysám, abból a csokorból egy kamélia az enyém – ugrott oda, hogy a gonosz mindenütt ott legyen – Péter tanár úr.

Oly erősen lehajolt kedves virágaimhoz, hogy pápaszemével a legszebbeket szinte összetörte. Csakugyan egy gyönyörű kaméliát kihúzott, s kabátja gomblyukába tűzte.

Azzal megragadta kezemet, hogy csókolja.

– Menjen! – kiáltám haraggal, megfeledkezve arról, hogy egy szívtelen, hiú ember a legcsekélyebb sértésért is mekkora bosszút képes állani.

Vésse minden leány szívébe, hogy legtöbb szomorúságot azok a vén, önző, tolakodó és magukat még mindig ellenállhatatlannak tartó rouék okoznak életében, kiket ott talál az iskola előtt; a templomban; a színház csarnokában; az utcafordulatoknál; zárt és nyilvános ünnepélyeken; a piacon; a temetőn; a boldogságban és a nyomorban, amíg ifjúsága el nem virult.

Ezek a legyek követelik szívéből lelkéből a legnemesebb részt. Ezeknek nincs becsületérzésük, nincs gyöngédségük, nincs annyi szívük, amennyi a fenevadnak van.

Ezek ünnepelnek és ünnepeltetnek, amíg meghajolsz előttük; üldöznek, rágalmaznak, ha megveted őket; szerencsédet akkor rontják meg és kérlelhetetlenül, mikor nem is véled: akkor taszítanak az örvénybe, mikor boldogságod tündöklő oltára előtt állanál. Undok mérgüket, mint a lappangó kígyók, legtitkosabb magányodban is szívedbe lövik.

– Nem fogok elmenni kisasszony, itt ülök mellette az egész estén, mert derék atyja iránti tiszteletben és barátságban senki által nem engedem magam felülmúlni. Ez amaz ok, hogy ott leszek aranyos nagysám mellett, ahol csak érhetem, láthatom. Ha Danó barátomnak van szíve, az enyém már ég. Nem látja, nem érzi, olthatatlanul. Ilyen szemek nincsenek a fél országban, ilyen dianai termet...

– Kérem, ön sem nem bátyám, sem nem rokonom, és jegyezze meg, hogy szobaleány se vagyok!

– Tili, no-no, édes kis leányom, te azt gondolod Pesten vagy. Szép, szeretem, de itt gyermekem falunk vagyunk ám, ahol egy barátságos arcsimogatás...

– Minden szemtelenséget kikérek!

– Sajnálom, kis nagysám – énekli orrából kenetes alázatossággal Péter úr és pirulva mérgében, hol leemelve, hol feltéve szemüvegét –, de ezzel csak hatalmasabb lángra éleszti imádásomat.