Jelenet a főszerkesztő úrnál

Nem fog megjelenni!

[Tolnai Lajos vezércikke a Pesti Napló 1890. november 14-i számából, amit azután írt, hogy Új föld, új szerencse című tárcaregénye miatt népes küldöttség kereste fel a lap főszerkesztőjét a Tisztviselőtelepről — a Kiadó.]

Magas szőke, vereses, angol lordszerű elegáns úriember lebegett lassú ünnepélyes léptekkel a keskeny, ódon folyosón, a Hermes nyomda helyiségei felé. Fényes cilinderkalapja úgy ült hatalmas, férfias szépségű fején, mint amely biztosan hirdette, hogy a miniszteri szék csak egy kis futamnyi távolban van már.
– A főszerkesztő lesz biztosan – suttogták az írási és korrektori helyiségben valódi megilletődéssel számosan valamely deputációból.
– Igen – nyomta meg e kurta szót a kis kondor hajú szerkesztőségi inas.
– Valóban át tetszett-e adni...
– Kérlek, ne arról! – vágott a kérdező szavába egy tokás kis őszes, magyar polgár. – Hogyne, ha én mondom, bizonyosan. Itt a szőlő nem terem.
Az előbbi kérdező nem tudott nyugodni, oda intette magához a szolgát.
– Jó helyre jutott? Valami finom, ah!
Mosolygott az inas, és kinyitotta a főszerkesztő úr előtt a nyikorgó, kopott üvegesajtót.
Felugrottak az urak és valahogy mindenik úgy akart ugrani, hogy a főszerkesztő úr előtt feltűnjék. Egyik fehér ingét tolta előre; a másik lötyögő frakkját; a harmadik kifent vörös bajuszát és görbe nyakát; a negyedik ügyesen hóna alá kapta kürtő kalapját, hogy annak zsíros része ne tűnjék fel, szóval a dróton rángatott bábuk harmonikusabb mozdulatot nem tehettek volna, amint ez ünnepi díszbe öltözött jóemberek.
– Ah igen, a kézdivásárhelyi küldöttség a regále-ügyben? – veté oda csengő érces hangon a főszerkesztő úr. – Mindenesetre...
– Nem, mi...
– Bocsánat, a kassai dóm? Gróf Kulinszkyhoz van...
– Mi esedezünk – lépett elő a küldöttségből kettő-három is.
– Tudom, önöknek állandó színház kell.
– Csak egy szerény kaszinóra reflektálunk – hajtogatá magát egy tótos beszédű deputátus.
– Nem, nem; egészen más ügy, mélyen tisztelt, főszerkesztő úr. Sokkal fájdalmasabb, oh, mi nem merünk az utcára menni. De szónokunk lesz szíves fölfejteni állapotunkat. Borzasztó, kimondhatatlan, ilyen nem történt.
– Petíció akar lenni az országgyűléshez? A tanítók fizetése?
– Igen jó lesz! – mormogák, suttogák, sziszegék egyhangúlag. – Tudja meg az egész nemzet – de nem a tanítók fizetését.
– Venczel! Vezesse be ezeket a tisztelt urakat a szalonba, azonnal rendelkezésükre leendek.
S egy oldalajtón belépett a szerkesztőségi labirintusba.
– Mi ez? Kik ezek?
– Az a bizonyos regény. Őszintén megvallom, már napok óta kínoznak. Nem térhettem ki előlük.
– De hát micsoda?
– Az »Együnk-igyunk«új város. Őszintén megvallom, hogy a regényből annyit ki találtam húzni, hogy annak most már se füle, se farka. És még így sem elég nekik!
– Mit akarnak?
– Országos mozgalomról beszélnek. Kérvényezni akarnak mind a két háznál. Őszintén megvallom, én azt a tanácsot adtam nekik, hogy menjenek a főszerkesztő úrhoz.
– Maga mindent az én nyakamba varr. Én regényeket is olvassak, minisztereket is – oh...
Hangosan, de mégis jól eső vagdalkozással lépett ki a szerkesztői műhelyből a főszerkesztő úr.
A világért le nem ültek volna a deputáció tagjai, így állva, ünnepélyes hangulatban várták be a hatalmas férfiút, s most mégis úgy tettek, mintha most állottak volna fel.
A főszerkesztő úr elment egész íróasztaláig, hogy leül, azután hihetőleg engedményt tett és nem ült le, hanem nehány lépéssel a kérelmezők felé indult.
A tíz-tizenöt fekete ruhás egyén közül könnyen kiválaszthatta az elnököt, az ilyet mindig meg lehet együgyűségéről vagy gőgjéről ismerni.
– Mélyen tisztelt főszerkesztő úr, hazánk kitűnősége, minden igaz ügynek rettenthetetlen bajnoka.
Ily kiváló alázatosság a legszerényebb embert is megingatja.
A szép szőke ember félig felnyitotta érzékiségre, de egyszersmind jó szívre valló piros vastag ajkát.
Hirtelen végig tekintett a szedett-vedett népen és csöndesen mosolygott.
Hetek óta kínos izgatottságban tartja kedves új városunkat egy nyomorult regény. Igen, e fércelményt így nevezzük magunk között. Vétkes kezekkel nyúl e hitvány mű családi szentélyünkbe, nem kímélve férfiút és nőt, öreget és ifjút. Eddig nyugodtan szerethettük el egymás feleségét, köthettünk benső viszonyokat, éjszakázhattunk kedélyes ferbli mellett, senki nem dúlta fel békés társaságunkat. Igaz, történtek közöttünk csendes részeg pofozkodások, férfias pofonígérések tanárok között, ami máshol is megesik – de pellengérre nem állíttattunk – és most…
– Itt van Jauzen barátunk, Péter Tamás barátunk, Iszom barátunk, én –
– Kérem, tessék nyugodtan maradni, én is megmarattam amaz ocsmány lélektől – elmondok és mindent. Igen, mélyen tisztelt szerkesztő úr, azt tudjuk, hogy egy Széchenyiről, egy Deákról, egy Kossuthról, egy Tiszáról, egy Apponyiról minden gonoszságot el lehet mondani, rablást, hazaárulást…
– Kérem, egy beszéljen talán, elmondok én mindent! Igen, mert szokásom mindjárt kiesni a textusból, s akkor össze-vissza beszélek hetet-havat – tehát egy nagy emberről mindent el lehet mondani, mindent le lehet írni, egy igazi nagy ember ilyesmik által, jól tudom, csak nő: de esedezem, mik vagyunk mi? Parányok, semmik, senkik. Mi nagyok vagyunk egymás között, mert…
– Mert barátságosan felfújjuk egymást…
– Kérem, majd elmondok én mindent… tehát mert, legyen: felfújjuk egymást, addig magasztaljuk, dicsérjük egymást bor mellett, hogy végre magunk is elhisszük, hogy nagyok vagyunk. Azonban kinek ártunk ezzel? Hiszen talán a kis emberkék szívéből se lehet minden hiúságot kiirtani? Most, mélyen tisztelt főszerkesztő úr, idevetődik közibénk egy…
– Kérem, majd elmondom én, de hát talán mégis csak egy beszéljen. Igen, főszerkesztő úr, tehát ide vetődik közénk egy nyomorult ember, a hírhedt pasquil-író és gyalázatosan összezavarja cirkulusainkat.
– Hogy vannak közöttünk országos sikkasztók, illetve voltak; elcsapott szegény egyének; kétes existenciák – kinek mi köze ahhoz? Mely társaságba nem furakodik be egy-egy hamiskártyás, egy-egy nagyszájú svihák; egy-egy jöttment felkapott?
– Tövis Franci – nyakig adóssággal és épít.
– Kérem – talán egy beszéljen. Mindenkire rátérek.
– Egy-egy uzsorás, szerény pénzmanipuláló...
– Jauzen barátunk. – De hát mióta volt szégyen pénzzel dolgozni?
– Igen, én pénzecskével használok az emberiségnek.
– Egy-egy szegény zsurnaliszta – szép feleséggel.
– Bessenyő barátunk. – Oh, az ő élete is...
– Kérem, talán mégis egy vigye a szót? Kinek mi köze hozzánk? Ha regényt akar írni: hát írja le Hunyadi Jánost, de ne Péter Tamást, akinek úgyis millió a maga baja; írja le, mint Eötvös, a szerzetest, de ne Jauzen barátunkat; írja le Zrínyi Miklóst, de ne az öreg Veréb Jakabot, akinek egy krajcárja sincs, mégis pompásan él. Nem bánjuk, írja le Richárdot, de a mi Varga barátunknak békét hagyjon! Kinek mi köze az ő jövedelmeihez, mulatságaihoz?
– Kérem, borzasztó az, ujjal mutogatnak – úgy ujjal!?
– De hát talán egy beszéljen? Így a legjobb tételeket felejtjük ki. Mi a feladata egy regényírónak? Írni szép szerelmes történeteket a fiatalok számára; írni nagy hősöket, kik megmásszák a Himaláját, de a mi kis fészkünknek, Istenemre mondom, békét hagyjon. Vagy ha lelketlensége oda viszi, hogy mindig a sötétet látja meg, a hiúságot, a svihákságot, a nagyképűsködést, az eszem-iszomban telhetetlenséget; mi azt se bánjuk, menjen Bécsbe, Londonba, Párizsba, Rómába, vagy a pokol fenekére, hanem minket már bizony csak kíméljen meg a hitvány tollától!
– Hát mi a bajuk – szólt a főszerkesztő úr. – Személyeskedés?
– Mélyen tisztelt nagy hazánkfia – mondani is szégyen.
– Leírattunk! – kiáltanak fel többen a deputáció tagjai közül. – A megszólamlásig, uram. Feleségeink válnak...
– Mi ezt nem tűrhetjük. A hivatalban rólunk beszélnek.
– Kik? Kérem, kik azok, akik leírattak, és hol? Érdekel.
– Mi. És éppen tisztelt nagy hazánkfiának, a főszerkesztő úrnak becses lapjában.
– Nem is tetszett olvasni! Bizonyosan...
– Hisz becsületes emberek nem is olvasnak ilyesvalamit, de sok a gaz, a korhely hivatalnok; a hűtlen hivatalnok; a semmiből urat játszó; a kapaszkodó; az alacsony hízelgő; a családját elhanyagoló; a szerep után futó; a buta, az együgyű, kinek összes tudománya a vakmerőség és a hazugság – az ilyenek kéjes érzettel olvassák az efféle mételyes regényt, mert magukra ismervén, örömmel tudják, hogy pártjuk az új Magyarországban napról-napra mily gyönyörűen növekszik.
– Bocsánatot kérek, mélyen tisztelt főszerkesztő úr! – lépett előrébb egy kövér, piros, nagyfejű úr, tisztes ősz hajjal és dühtől elsárgult vastag ajkakkal – csak tegnap is odahozza elém fiam az »Új magyar párt«-ot és nevet. Mondom mit nevetsz, ökör?
– Itt áll, hogy a papa minden hivatalát sógorságból kapta, hogy egész életében a legbutább emberek közé tartozott, és most mégis nagyságos úr. Szégyellem papa, hogy nem a saját érdeme vitte följebb, hanem csakis protekció. Inkább lett volna falusi jegyző! Így mindenki kacag és a hátunk mögött megvet bennünket. Én természetesen a kölyköt jól elvertem, de mit ér? Itt az első, hogy a szemtelen regény a lapból kidobassék. Mi háromszáz aláírással fogunk megindulni, nem nyugszunk, míg azt a gyalázatos írót tönkre nem tesszük. Vannak eszközeink. Rettenetes eszközeink. Mi baja másnak az én dolgommal? Vannak énnálamnál a hivatalnoktársaim között szamarabb emberek, de nem bántja őket senki. Mennek följebb rohamosan. Uram, ezt a megköpdösött, elkergetett őrültet, ez a...
– Kérem, uraim, az írókról talán így beszélni mégis sok! Az író nem ír le élő embert, csak a tulajdonait veszi át, történetet, viszonyokat, helyzeteket sző, s úgy alkotja meg a maga alakjait. Mentül közelebb jár a lélektani valóhoz: annál művészibb. Ismerik önök Arisztofanészt? Az a legmagasabban álló embereket is megtámadta. De jaj volt annak, aki szisszenése által elárulta magát.
– Mi, uram, ütünk.
– A Daudet esetét nem ismerik? Tarasconit?
– Mi ölünk.
– A Dickens árvaházait?
– Nem, nem uram, mi az országgyűléshez folyamodunk, ha azt a hitvány regényt ki nem löki a lapjából. Nem tudunk enni.
– De inni!
– Nem merünk dorbézolni.
– Pedig az élet egy kis jó mámor nélkül mit ér? Nem nagy költérünk, Sárossy mondja-e remek ódáiban: »Az élet álom, az valódi bölcs, ki ébren él, és mégis álmodik.« Ne verje ki ezt a jó kis boros álmot a szemeinkből!
– Hát Berzsenyink is hogy énekel – emelte föl szavát egy másik deputátus. – Minden órádnak leszakaszd virágát.
– S élj az idővel!
– Mi nem akarunk mást, csak jól felhasználni az időt.
– Esedezünk, főszerkesztő úr, mi a legnagyobb demokraták vagyunk. Mi senkinek nem nézzük a keresztlevelét, hozzánk jöhet bárki. Lopott, csalt, sikkasztott, vagy ezután lép valami pályára? Hát tegye, ő számol. Igaz, a híres Bogáncs Jánost, aki 42 ezer és nehány forintot sikkasztott, innen vitték el. De hát elvitték-e azért a jó vizünket, a jó levegőnket, a kedélyes csárdánkat? Az is igaz, hogy a nagy Sovány Béla sikkasztó is, ki húsz évig fejte a tudósokat innen, a választmányt, kormányzó asztalunktól ragadta ki a szép halál – hanem mindez nem regény tárgya. Hát ha megkoszorúznák a sírjaikat? Ki tiltja meg a szívnek a baráti kegyeletet? Ha tollászni akarnának bennünket, gondolom némely bűnöcskéket mindnyájunkra találhatnának.
– Ezeket is le akarja írni. Nem akarjuk a regényt. Mi becsületes emberek vagyunk, mi mulatni, élni, mi építeni akarunk.
– Tehát a regény...
– Igen, szerkesztő úr.
– El fogom olvasni.
– Ugyan kérjük, ne is olvassa! Az egy országos bűn. 


Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg a 128 éve írt regény első kiadását, és
10% kedvezményt adunk a könyv árából!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 2960 Ft 2630 Ft 2300 Ft
2960 Ft
+ -