Özönlött a nép a városháza felé. Sok ismerőst láttam a boltok félig nyitott ajtóiban, ahol a gúnyolódók álldogáltak, de még többet a városháza emeleti lépcsőin, ahol igazán, mintha ingyen osztozásra jöttek volna: ember ember hátán állott, csevegett, tréfálkozott az új Rómáról.

Vagyontalan tanárok, postatisztek, kis fizetésű hivatalnokok, törvényszéki albírák, mert a főbbek, mint általában az okosabbak, rendezett viszonyok közt levők erősen idegenkedtek a különös vállalattól.

Még katonatiszteket is láttam, fényes, aranyzsinóros honvédeket, kik a kóborlásnál kedvesebbnek találták a bizonyos otthont.

Lelkemet egyre jobban áthevítette a gondolat, hogy mégis hátha igaza lesz apámnak: új föld, új szerencse!

Kedvesen hatott rám, a tagadhatatlan gyermeki hiúság varázsával, hogy íme mindenki atyám körül csoportosul. Mennyien szeretik, mennyien bíznak benne, csak anyám nem?

Úgy volt a terv, hogy csak művelt emberek szövetkezzenek, a durva, értelmetlen, kapzsi tömeg maradjon távol.

Próbálja meg a szegényebb művelt elem, hogy a semmiből tudna-e alkotni valamit.

Örömtől ragyogtak az arcok.

Valamikor, a messze ezeréves távolban honfoglaló őseink is ilyenek lehettek dobogó paripákon.

Elnevettem magamat, hogy az én jó apám most az Árpád, s ezek a cilinderes, bugyogós új magyarok a régi szittyák körülötte.

Egyszerre megindultak az itt-ott vidáman beszélgető emberek és mosolygó arccal törtettek a nagyterem felé. Jön az elnök! Hallatszott többfelől. Mi nők is, kik lehettünk hatan-heten, siettünk a férfiak nyomában.

Régóta nem repesett a szívem örömében úgy, mint most. Istenem, tehát elmegyünk e szomorú helyről?

Oh, most már nem bántam!

Hosszú asztal nyúlt végig a miniszteri arcképekkel bőven fölékesített nagy teremben. Ott függött az első magyar minisztérium nagy képcsoportozata, s utána minden újabb minisztérium megtalálta a maga szögét. A király és királyné őfelségeik jóságos szelíd arca is ott őrködött a főhelyen, de túlságosan kipirosított arcszínnel. Ide mondták, hogy jön a polgármester is.

De városunkban oly nagy volt az irigység, hogy a tisztelt férfiú csak a kis terembe jutott.

– Csönd, halljuk! – kiabálták, kik mindjárt fel akartak tűnni és már így keresték a szavazatokat.

Apám elfoglalta az elnöki széket, föltette pápaszemét és elhalványodott. Egy percre reám tekintett s mintha bús arca egy kissé kiderült volna.

Rövid előzmények után így folytatta megnyitó beszédét:

– »Ugyanis mit akarunk, kiket argonautáknak csúfol a köznyelv, ám hadd csúfoljon – hajlékot, egy csöndes tűzhelyet, barátságos otthont. Mit akarunk? Elvonulni a nagy világtól, s itt ez elhagyott puszta térségben, hol pásztorok legeltették nyájaikat csak hetekkel előbb még – teremteni egy új világot.«

– Úgy van! – tomboltak a vérmesebbek.

– »Mi az az új világ, uraim? Új társadalom, új kör, új szokás, új élet, egyszerű, őszinte, tiszta, a lélek mélyéből eredő. A szegény hivatalnokot mindenütt megvetik, mint csekély anyagot: itt szeretet, egyenlőség, testvériség fog bennünket összekötni...«

– Úgy van...

És többen fölkeltek helyeikről, oda mentek az elnöki asztalhoz, s úgy lesték a szót atyám szájából.

– Egyenlőség, testvériség!

– Itt nincs nagyságos, méltóságos úr, itt egyformák vagyunk – emelte ökleit egy vasúti konduktor. Egy kő esett le a szívemről, mikor hallottam, hogy lesz hát a világon egyenlőség is. Legyék is!

Az okosabbak nevettek és csitították a barna piros emberkét, ki vasúti hosszú kabátjában, arra a gondolatra, hogy most már ő hát igazán egyenlő fog lenni mindenkivel – nem tudta, mit csináljon. Néhány német gyári munkás is megmozdult és ünnepélyes tekintetével körülbelül azt akarta kifejezni, hogy osztja a szónok beszédét.

– Halljuk! Csend!

– »A segélytelen ember előtt mindenütt kaput zárnak, itt, ha jól fogtam fel óhajtásainkat – testvéri karok ölelendik«...

A kis szőke, nagyfejű Ezüst Imre városházi írnok már készítette magát az ölelő karokhoz, vigyorgott, és tisztogatta a sovány tintás ujjait.

– »Nem szabad itt éreztetni senkivel, hogy az a másik, bár szerencsésebb viszonyok közt él«...