(20.)
Július 3.

Hol az igazság?


Raija-Liisa/Tanner

Az év legmelegebb hajnala csendben köszöntött a tóra. A Napkelet a Balaton nyugati medencéjében horgonyzott, a Szigligeti-öböltől délre. A homokban meglepően stabilan tartott a horgony. A 30 fokos víz sugározta a meleget, a levegő alig lehetett ennél hűvösebb, talán huszonhárom fok. A nap néhány óra múlva pedig még tíz fokot fog melegíteni rajta. 
Tanner a fedélzeten kialakított két kis raktárrekesz fölötti, tíkfaberakásos ülőkén feküdt, Raija-Liisa rajta, fejével a férfi mellkasán. A fehér bőrű északi nő különleges árnyalatú, vörösesszőke haja mintha lángolt volna a fényben. Kék, meglehetősen visszafogott bikinit viselt és hozzá illő színű szandált.
 Iszom egy kicsit  mondta halkan a lány, és felült.
Egy félliteres, 40%-os alkoholtartalmú Marskin Ryyppy a tat közelében hevert a fedélzeten, a nagyon enyhe hullámzásban hol az egyik, hol a másik raktárrekesz fehér műanyagfalához verődött oda. Ahogy a lány előrehajolt, fehér, súlyos mellein megfeszült a melltartó szövete. Az üvegben már nagyon kevés volt. Raija-Liisa meg sem kérdezte, hogy Tanner kér-e belőle, egy hajtásra kiitta. A férfi közben a finn kicsi, feszes fenekét csodálta, ami még mindig olyan volt, mint egy tizenötéves kislányé.
Micsoda kontraszt.
Számára ezért volt Raija-Liisa a legvonzóbb nő a világon.  Azt imádta benne a legjobban, amit a lány a legkevésbé szeretett magában. Ott voltak például azok az apró, barackszínű szeplők, amelyek orrnyergét és orcája felső részét pöttyözték. Imádta a nő vékony csuklóit, lábait is. Törékenyek, szinte gyermekiek voltak, sebezhetőséget sugalltak. Aztán ott voltak a mellei. Raija-Liisa nem szerette őket, mert úgy vélte, túl nagyok ahhoz, hogy igazán formásak lehessenek. Tényleg nem voltak olyan tökéletesek, mint a műtőasztalon készültek, és egy idő után már csak melltartóval lehetett megőrizni hetykeségüket, de szépek voltak és természetesek. Egy kislány és egy érett nő volt összegyúrva benne.
 It is time to parrtii  kiáltotta néhány perc csend után Raija-Liisa és lement a kajütbe. A zene brutális erővel törte meg a csendet. A hajón nagy, legalább százhúsz wattos hangszórók voltak, amit Tanner visszataszítónak talált  egy vitorlásban éppen a csend volt a lényeg , de nem csodálkozott a dolgon: a bérlők sokszor szórakozni vágyó fiatalok voltak, akiknek az ilyesmi elengedhetetlen. A zenét egy mp3-lejátszó szolgáltatta, amire Raija-Liisa átmásolta kedvenc számait.
A nő széles mosollyal mászott elő a kajütből. Egyik kezében egy frissen bontott Linie Aquavit, norvég burgonyapálinka volt.
 1978-as termés, tölgyfahordóban érlelt. A Wilhelmser társaság „Tricolor” nevű hajóján megjárta Ausztráliát!  mondta büszkén.
 Wow!  Tanner tapssal jutalmazta a bejelentést.
Látta, Raija-Liisa már teljesen be van indulva, másik kezében még bontatlan pezsgő volt. Amint felért a fedélzetre, a Linie Aquavitet letette a kormány előtti kis asztalra, és vesződni kezdett a pezsgődugóval. Gyerekes örömmel fogadta a pukkanást. Kiélvezte sikerét, majd felmászott a központi kajüt tetejére. Az akadályokat meglepő ügyességgel kikerülve eljutott az árbocig, majd az egyik árbocmerevítő acélsodronyba kapaszkodva messze kihajolt a jachtról, és az olcsó magyar pezsgőt először meghúzta, majd magára fröcskölte, végül beleöntötte a vízbe. Aztán egy monológba kezdett, a nap felé fordulva. Szép hangja volt, de Tanner nem értett egy szót sem. Nem bánta. A narancssárga fénybe belenézve eltöltötte az elégedettség. Meglepődve jött rá, hogy boldog.
A lány elhallgatott. Profilból úgy nézett ki, mint egy pici márványszobor. A férfira nézett, és angolra váltott:
 Megmondtam a víznek a napnak és az égnek, hogy mennyire szeretlek. Azt is, hogy miért.
Tanner nem válaszolt, csak mosolygott. Erre nem tudott mit mondani. De a nő nem is várt választ. Fél kézzel hátranyúlt, és kioldotta a melltartóját. 
Tanner felsóhajtott:  Ne csináld, hulla vagyok!
 Akkor itt ma természetfölötti jelenségnek leszünk tanúi. 
 
Helén
 
A Kawasaki ZX 6R Ninja nem játékszer. Vadászrepülőgép két keréken!  mondta a német félisten kissé lenézően, amikor eladta neki a motort. Helén elmosolyodott az emlékre. A pasas úgy nézett ki, mint Thor a germán mitológiából és teljesen immúnis volt női trükkjeire. Nem alkudott. Nem baj, így se rossz áron szerezte. Nagyot szívott a marihuánás cigiből, aztán odaadta Bátyónak, aki követte a példáját. Kellett a feszültségoldó, mielőtt repülnek egyet.
Helén sok mindent próbált már rövid élete során. Szép nő volt, ezért mindig akadtak férfiak, akik meghívták sárkányrepülőzni, gokartozni, jetskizni, és ő hajlandó volt is bármit kipróbálni, ami adrenalinlöket ígéretét hordozta magában. De semmi sem volt fogható a motorhoz. És ahhoz a férfihoz se, aki megmutatta neki a sebesség valódi varázsát. 
Egyik korábbi próbálkozónak se adta oda magát, még akkor se, ha vonzónak találta őket. Egy kis csábítás, flört igen, de semmi más. Nehogy azt higgyék, hogy ő megvehető, ennek még a gondolatát is visszataszítónak találta. Az elv az elv. De a motoros srác magával ragadta. A Fogarasi-havasokba mentek fel a Transzfogaras szerpentinen. Aztán lejöttek és újra fel. Először félt, mert nem hitte volna, hogy van ilyen gyorsulás, de aztán magával ragadta az eufória. Rettenetesen felizgult. Megállította a srácot egy elhagyott helyen az erdőben és ledobta magáról a kölcsönkért motorosruhát. A fiú döbbenten nézte, de feltalálta magát. Egy csobogó patak mellett szerelmeskedtek. Az eső közben eleredt és hideg lett, de egyiküket sem érdekelte. Akkor ő 17 volt, a srác 28. Hét év telt el, egy örökkévalóság, gondolta szomorúan.
A fiú nem volt szent. Amikor meghívta magához kolozsvári lakásába, a lány elképedt azon, amit látott. A bérelt lakás nem volt éppen luxus, eszméletlen kosz és rendetlenség uralta, de tele volt drága dolgokkal. Ejtőernyő, búvárfelszerelés, sícuccok  mindenből láthatóan a legjobb. Ezt honnan?  akarta kérdezni, mire a fiú a falra mutatott. A Holtpont plakátja volt.
 Láttad a filmet? Nem ezt, az eredetit! A ’91-est!
Helén látta, de nem esett le neki azonnal. 
– Miből élt Patrick Swayze és csapata?
 Te is „Volt Amerikai Elnök” vagy?  jött az ihlet. 
A fiú nevetve a fejét rázta:  Nem, én bankot nem rabolok. Igazából semmi olyat nem csinálok, amit az állam ne csinálna. A boltban veszel bármikor cigit vagy töményet, igaz? Ez a cucc  és előhúzott egy valami zöld dologgal teli zacskót  kevésbé addiktív és kevésbé káros, mint a nikotin, mégis tiltják. De ez nekem jó, mert így sokba kerül… Mindent kipróbálok, amit kiadok a kezemből, és még senkinek sem lett baja.
Helént egyáltalán nem zavarta, hogy a szerelme, mert ekkor már érezte, szerelmes, marihuánával és szintetikus cuccokkal kereskedik, mint az extasy és a folyékony G. Szépen kipróbált ő is mindent. Amit nem szeretett, elfelejtette gyorsan. Volt azonban, ami úgy felfokozta az érzékeit, hogy új világok nyíltak ki előtte.
Fél évvel később felvették az egyetemre, és a fiúhoz költözött, szülei megrökönyödésére. Nem hagyta, hogy csak úgy eltartsa, és így hamarosan üzlettárs lett. Kolozsváron rengeteg egyetemista volt, Helén meg jól tudott kapcsolatokat építeni.  Elég hamar meglett a Kawasaki.
De mindez már a múlt. Helén megküzdött a feltörő keserűséggel. Elővette a szórólapot, és ránézett a rettenetes fotóra. Ez gyorsan visszarántotta a jelenbe. Elintézték a marihuánás cigit, és útnak indultak. Volt még ötven kilométer Kolozsvárig, és odafele óvatosnak kellett lenniük, nem léphették át a megengedett sebességet.
 
Heimdal
 
June Heimdal úgy érezte, mintha egy acélököl gyomorba vágta volna. Amikor a távcsövön keresztül meglátta a férfit, ugyanaz az érzés nyilallt át rajta, mint 18 órával korábban, amikor először megpillantotta abban a jelentéktelen üdülővárosban. A szívét azóta szinte folyamatosan vasmarok szorította össze, és a forróság úgy áradt a fejébe, hogy azt hitte, menten égő fáklyává változik. A vérnyomása az egekben lehetett, úgy 170-180 körül, ahogy a stesszhormonok elárasztották a testét.
1996 szeptembere volt megint!
Amikor Limets üzenetét meglátta, nem hitte el a dolgot. Lehetetlennek tűnt. De Tanner volt az, kétség nélkül. Most, az éles reggeli fénynél a Zeiss távcső olyan közel hozta, mintha csak néhány méterre lettek volna. Ott volt az a jellegzetes, bár feltűnőnek nem mondható kis sebhely az orra tövénél, a bal ajka fölött. A gúnyos mosoly ráncai a száj körül. A haja most rövid, katonás, zöld szemén napszemüveg, a füle más, de ennyi. June arra gondolt, hogy a férfi mindig túl hiú volt: nem hagyta, hogy sebészek komolyan megváltoztassák, csak a minimumot hajtatta végre. A finn nő is vele volt, ami persze önmagában is kizárt bármiféle tévedést. A ribanc! Akinek két évtizednyi nyomorúságot köszönhet.
A Napkeletet tegnap délután háromtól követte, először a tó keleti medencéjében. A Balaton legszélesebb pontján is csak tizenhárom kilométer, tiszta időben egy jó távcsővel messziről ki lehet szúrni egy nagyobb jachtot. Az út általában a part közelében haladt, így nem volt túl nehéz dolga. A Beneteau Oceanis teljes vitorlázattal hasította a zöld vizet, gyorsan haladt. Naplemente után természetesen elvesztette, de reménykedett benne, hogy nem futnak be egy kikötőbe. A Balaton kevesebb mint nyolcvan kilométer hosszú, hét-nyolc óra alatt el lehet vitorlázni az egyik végétől a másikig. Este tizenegyig tehát akár a tó nyugati partjáig is elérhettek volna, ha nem állnak meg.
A hajót nem messze találta meg attól, ahol utoljára látta, a tavat középen majdnem kettévágó nagy félszigeten túl, a nyugati medence utolsó harmadában, közel a parthoz. Látta, hogy milyen jól érzi magát a másik kettő. June arca dühös maszkba torzult. Undorító. Annyira lekötötte a látvány, hogy fel sem merült benne, rá is távcsövek irányulnak. Követett és figyelt. De őt is követték és figyelték.
 
Helén
 
A reggeli forgalom erős volt Erdély fővárosában. A háromszázötvenezres lakosság túl nagy a Kis-Szamos völgyéhez, az utak ma egy baleset miatt különösen nehezen viselték a nyüzsgő forgalmat. Ez kapóra jött Helénának és Bátyónak. Száraz, napos idő volt, ez is segített. Esőben könnyebb elcsúszni, és azt a sarat is levinné, amit a rendszámaikra raktak. Ők maguk is piszkosak voltak, hogy hiteles legyen a kép.
A belváros felé tartottak, a hatalmas, véget érni nem akaró, ocsmány lakótelepeken át. A hatvanas évektől épültek, jórészt a Kárpátokon túlról hozott románok számára. Őket, ha akarták, ha nem, ide vezényelték dolgozni, olyan év is volt, hogy tízezer embert telepítettek be a rossz minőségű falanszterekbe. A magyarokat pedig, ha elvégezték az iskoláikat, olyan román városokba vitték, szerte az országban, ahol teljesen gyökértelenek voltak, hogy gyorsan feloldódjanak a tömegben. Tudatos, megfontolt telepítéspolitika volt ez, hogy Erdély fővárosában is kisebbségbe szorítsák őket. Az akció sikeresnek bizonyult, az ötvenezer magyar a lakosság apró töredéke volt immár, de ez Helént nem érdekelte. Kolozsvár továbbra is szimbólum, érzelmeket kelt Erdély népeiben. Ami itt történik, arra figyelni fognak.
Persze amit terveztek, nem a Marasesti lakótelepen fogják végrehajtani. A negyed főterének körforgalmában ráfordultak az 1989. december 21-e utcára. Ez már egyenesen a központ felé vezetett. Helén izgatottan várta, hogy véget érjenek a blokkok. A belső negyedek még a magyar időkben épültek. Erre már, az épületek stílusán túl, semmi sem emlékeztetett, mint ahogy arra sem, hogy él még itt magyar lakosság. Ami kevés felirat megmaradt, két pogromban leverték tavasszal. De ott éltek, még ha lehajtott fejjel is jártak.
Amikor elérték a harmincas években neobizánci stílusban épített ortodox katedrálist, tettek egy kört. Helén intett a fejével és bekapcsolták a sisakjukra rögzített GoPro kamerákat. Itt indul a videó: a román zászlóerdővel és Avram Iancu emlékművével.
 Be a hero!  gondolt a cég jelmondatára és Iancu idétlen, aránytalan emlékműve felé fordult, hogy a kamera látóterébe kerüljön. 
Nekik hős, nekünk mészáros, mélázott el egy pillanatra, de aztán már nyúlt is hátra a hátizsákjába, ami röplapokkal volt tele.
A fotó, amit még Marosvásárhelyen csinált. A szörnyűség. Meg egy másik, egy korábbi, mosolygós, gyönyörű. Három nyelven a kérdés: hol az igazság? Maga elé tartotta, hogy a kamera vegye, aztán eldobta. Teleszórták a teret, a románok terét. Izgatottan látta, hogy néhányan felkapják a fejüket, és olvasni kezdik a lapokat. Egyet húzott a gázon, és repültek tovább. Akkor látta meg a rendőrautót, amikor visszakanyarodtak az 1989. december 21. bulvárra. Ránézett Bátyóra, aki nemet intett a fejével. 
Ő csak azért is megcsinálja! 
Az apró, gyenge kis Dacia minden oldalról körül volt véve, önmagában nem sokat kockáztatott, csak azt, hogy egy-két perccel korábban megy ki a figyelmeztetés és a személyleírás. Odaállt közvetlenül mellé, hogy a rendőr ne tudja kinyitni az ajtót, és vörös-fekete motoroskesztyűs kezével megkocogtatta az ablakot.
Egy füstősképű, mogorva rendőr nézett fel rá, és lehúzta az ablakot. Helén hirtelen hátranyúlt hátizsákja felé  látta, hogy a rendőr összerándul az ijedtségtől , aztán bedobott egy röpcédulát az autóba. A rendőr megpróbálta kinyitni az ajtót, de kilőtt a motorral, és már ott sem volt.
Ez az igazi adrenalin!
Pillanatok múlva Kolozsvár főterén voltak, ahonnan ismerősen nézett rá a Szent Mihály templom. Annyira más, mint a város szövetében idegen ortodox monstrum. A gótikus katedrális hatszáz éve uralta a teret, túlélt mindent, tüzet, háborút, kifosztást. Még dobogott benne a magyar szív. Kislányként félelmetesnek találta. Most felemelőnek.
A téren kevés ember volt, de Mátyás király szobra körül állt egy turistacsoport. Sok utazást visszamondtak a zavargások miatt, de nem mindenki ijedt meg. Átsiklott két autó között, egy ugratás, és már köztük is volt. Nyúlt a hátizsákba és dobta feléjük a röplapokat, ahogy Bátyó is. Azok nem értették, mi történik, de néhányan lehajoltak a lapokért.
Helén körbenézett, és meglátta a közeledő rendőröket. Felemelte a kezét, és függőlegesen tartott mutatóujjával három kört írt le.
Indulás.
Mielőtt gázt adott volna, tövig lerántotta a hátizsák cipzárját, és ahogy gyorsult, a maradék röplapok is szétszóródtak.
Amikor a Feleki-tetőről visszanézett a városra, Helént olyan eufória kerítette hatalmába, mint még soha. Sem a szex, sem a drog, se a kettő együtt, de még a legdurvább bázisugrás sem hatott rá így. Ha nem a bátyjával lett volna, leteperi a furgon sofőrjét, amire a motorokat feltolták. Így csak hatalmasat vágott a gyerek hátára, aki majdnem orra bukott. Nem hiába hívták Cingárnak.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg a 130 éve írt regény első kiadását, és
20% kedvezményt adunk a könyv árából!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 2630 Ft 2630 Ft 2300 Ft
2630 Ft
+ -