Új föld, új szerencse*

A Magyar Háziasszony számára írta: Tolnai Lajos

[Tolnai Lajos Új föld, új szerencse címmel készülő regényének előzetese a Magyar Háziasszony hetilap Munka után című mellékletében jelent meg 1888 januárjában. A lapot Murányi Ármin szerkesztette Andrea álnéven. A regényt több mint két évvel később a Pesti Napló közölte folytatásokban, míg óriási botrány nem kerekedett belőle — a Kiadó.]

Megvallom az igazat, mindig idegenkedtem ugyan a telegráf-hivatalnokságtól, és örömestebb lettem volna tanítónő, ha ezt kissé magas álmokkal foglalkozó atyám megengedi, azonban most, hogy éppen pályám utolsó évében szólíttanak fel szüleim, hogy ha tehát az örökös apró ketyegés nekem csakugyan szívdobogást okoz – akkor hagyjak abba mindent és jöjjek haza, majd megmondják, miért: kimondhatatlan fájdalommal és aggodalmakkal töltötte el szívemet. Kettőre gondoltam, hogy: anyám csakugyan végre is el akar válni apámtól, s hogy emiatt akarják gyors hazautazásomat; a másik, ami talán jobban megijesztett, hogy a pénztárnál nem történt-e valami nagy szerencsétlenség?!
Otthonlétemben többször láttam, hogy szüleim közt keserű civódás tört ki, oly pénzek miatt, melyeket vissza kellett volna tenni a pénztárba gyorsan, és nem lehetett; hogy ilyenkor egy-egy kisebb birtokunkat adtuk el szegény parasztembereknek gyarló áron, s hogy a békesség és egyensúly csak napok után tudott nagy nehezen helyre állni – egy-egy fényes vacsorával, melyen Péter Tamás tanár úr rendesen jelen volt.
Ki volt ez a tanár?
Isten oltalmazzon meg ilyen jó baráttól minden családapát! Egy katonapapból lett világi ember, a legnyájasabb, leghízelgőbb modorral, okos, tudományos beszéddel, melyért eleinte apám bálványozta – később, szégyenlem mondani – anyám dicsérte túlságos lelkesedéssel.
Péter úr elválva élt a feleségétől, és mindenütt úgy állította, hogy a válóper véglegesen befejeztetett, és ő bármely órán házasságképes.
E körülményeknél fogva, bár éppen nem volt már ifjú ember, még fiatal leányok is megtisztelve érezték magukat udvarlása által, sőt, legalább a mi vidékünk ilyen volt – akárhány csinos leány kapva kapott a sima hízelgésein.
A legnagyobb szívszorongásokkal siettem haza Pestről, hol már épen csak a vizsgákat kellett volna letennem.
Öcsém várt a vasútnál.
– Nagy ünnepély lesz, Tili, mondhatom!
– Hol?
– Meglátod. Apámék veszekszenek. Nini, nézd csak! Látod?
És a tizenöt-tizenhat éves fiú vidám nevetéssel figyelmeztetett egy vastag, piros képű asszonyra, ki a váróteremben Péter Tamás úrral sétálgatott.
– Ferdinánd Károlyné, az új törvényszéki elnöknek a felesége. Péter úr most itt legyeskedik.
Egy nagy kő esett le a szívemről, hogy talán megszabadulunk a tanártól. Nem tudtam ellentállni, hogy ne kérdezzem meg:
– Hát hozzánk most nem jár?
– Hogyne járna? Mindenüvé jár, ahol lehet inni, enni, és a kártyán nyerni. Persze hogy hozzánk is ellátogat! Tegnap este is nálunk vacsorált. Készül ám a gép! Meglátod, abból nagyszerű valami lesz! Maga Péter úr mondta, hogy apám ezzel rettentő szerencsét csinálhat.
Sietve haladtunk a kis félfedelű kocsin, és annyira elfoglalta szívemet Péter úr, és még inkább talán a gép, melyen apám titokban már hat-hét éve dolgozhatott, hogy észre sem vettem, mikor a temető melletti szép kis emeletes házunk előtt Pista öcsém megállította a lovakat.
A kocsisnak kellett kinyitni a kaput; ő akarta, hogy behajtson. Valóban, a fiú úgy tartotta a gyeplőt, hogy gyönyörűség volt nézni.
– Még szebb lovaink lesznek, Tili! Ezeket már apám el is adta. Megyünk innen. Népbankot fogunk alapítani Porváron.
Mindezeket csak úgy futva vetette oda öcsém.
Kis testvéreim a kocsirobogásra kiszaladtak, a nyakamba ugrottak. Anyámat nem láttam.
– Hol a mama? – kérdém Etelkától, ki ekkor tizenkét éves lehetett.
– A mama? A nagy bizottságban. Most mindennap gyűlés van az ünnepély miatt. Nagyszerű kép, én már láttam. Vasárnap délután lesz a városháza nagytermében a leleplezés, utána kisebb bankett a polgármester házánál, estve nagy közvacsora az új vendéglőben. Utána tánc. Várnak, sokan várnak: Győrfi úr, Kardos Laci, Pekár Muki, mind a megyénél. Most egyszer van fiatalság a városunkban, és képzeld – hajolt oda hozzám, hogy meg ne hallja senki –, papa erőnek erejével azt akarja, hogy Porvárra költözzünk! Képzeld, mamáék egy álló teljes hónapig nem szóltak egymáshoz és Péter úr azért minden este itt ült. Apám egyszer – de már akkor éjfél felé járt az idő, az asztalra csapott, hogy a poharak összetörtetek, s így kiáltott fel: »Eredj már, az Isten lódítson rajtad, Tamás! Vagy, ha el akarod venni a feleségemet, hát szólj!« Ó, Tili, itt rendet kell csinálnod! De kérlek, ne légy mamához durva, hanem légy azon, hogy az a semmirevaló szemtelen ember ne járjon hozzánk!
– Hát a mamához jár? – kérdeztem a legrosszabb sejtésekkel.
– Mióta Ferdinánd elnökné itt van, nem, de most meg a kíváncsiság eszi, hogy megyünk, maradunk, vagy mi lesz már? Ó, rossz lélek!
Összevissza csókolt nővérem, s oly különös izgatottsággal, vagy nem tudom, tisztelettel, hogy én a legrosszabbaktól kezdtem tartani.
Apám pénztárnok volt Erdősön, egy kisebb királyi városban, s különösen az úri osztály részéről nagy tiszteletnek örvendett. Onnan volt ez, hogy számtalan esetben egy-egy megszorult birtokosért az évnegyedi adót a sajátjából kölcsönözte minden kamat és jelentékenyebb szolgálat nélkül. Nagy hiba volt ez, mert azok az emberek mindig több, több szívességet követeltek, s mikor apám kijelentette, hogy nem teheti: akkor ezekből a legcselszövőbb ellenségek támadtak. Nem tehettek ugyan semmit, de azt kivitték, hogy a polgármesternek, rendőrkapitánynak apám bosszújára újabb meg újabb hódolatokat rendeztek.
Ha én férfi volnék és hivatalnok, azt tenném, hogy hidegen vennék mindent. Nem bántanék senkit; meg nem különböztetnék senkit; de ha valaki olyat kérne, amihez nincs joga, azt mondanám: kíméljen meg, uram, nekem családom van, s hivatalom föltétlen szigorúságot parancsol. Jegyzeteimet minden nap megnézném, hol van fizetnivalóm, honnan járandóságom; pontosan, az utolsó hajszálig azokhoz tartanám magamat, és csak egy krajcárt sem fordítanék arra, amihez nincs jogom és biztos alapom. A világon senki sem érdemli meg, hogy könnyelműségeiért kellemetlenségbe keverjem magamat; hogy házamat, háztartásomat zavarokba juttassam, és anélkül, hogy hálára számítanék, mert úgyis hiába számítanék, magam készíteném magam és az enyéim számára a válságot, a szégyent, a bukást, a teljes tönkretételt.
Mert jegyezze meg mindenki, hogy minden bukás hiúságból és rossz számításból származik!
 
*Tolnai Lajos kitűnő írónknak készülő legújabb regényéből.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg a 130 éve írt regény első kiadását, és
20% kedvezményt adunk a könyv árából!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 2630 Ft 2630 Ft 2300 Ft
2630 Ft
+ -