II. fejezet (részlet)

Hogy fogja fel anyám a kérdést, és hogy áll voltaképp

(...) Egy növekvő leány, aki lát már, érez és akaratlanul is ítél; hallja szülei durva összeszólalkozását, meg tudja az alacsony okot és nem tehet semmit.
Soha el nem felejtem, hogy mily éles tűszúrásként hatott e szó szívemre.
– Nellike, légy egészen őszinte hozzám, édesem; felelj úgy, ahogy leghívebb tudomásod sugallja! Láttál-e valami olyan jelenetet, amely jogot adhatott volna annak a szemtelen embernek, hogy úgy bánjék anyánkkal?
– Igen.
– Igen?... Nem csalódol-e?
– Nem. Mama mindig nagyon csinosan öltözködött, amikor gondolta, hogy jön Péter úr, még karpereceit is felrakta, amit máskor látogatások alkalmával se szokott tenni mindig.
– Ez csak egyszerű udvariasság.
– Mama fésülőnőt tart.
– Ó, mamának gyönyörű haja van!
– Drága kenőcsöket, pomádékat hozat, s mikor öltözködik… én nem mondom… az nem szép.
Nem mertem több kérdést intézni, csak néztem Nellit és úgy akartam a lesütött arcából kiolvasni, hogy mi az a nem szép?
– Behívja Marit, a szakácsnét, és masszíroztatja magát és kérdezi: »Ugye szép testem van, Mari? Finom kis lábam – mi?«
– Olyat nem kérdezhet egy anya! Másként lehetett az!
Elborította arcomat a vér és szégyenletemben sírni szerettem volna.
– Mikor együtt vannak Péter úrral – én nem mondom… Nem kellene megengedni mamának, hogy az a rossz ember, vagy kell vagy nem, úgy csókolgassa a kezeit. »Nagysádnak igen szép szobrászi karjai vannak – mondá egyszer – mért nem enged a divatnak és hordaná meztelenül.« És másnap a mama meztelen karokkal jelent meg a szalonban, és Péter úr végig csókolgatta, még a vállára is – ó, te Tili…
– Nelli, mit beszélsz?
– Azt mondta: »Ilyen vénuszi vállakat csak egy ihletett szobrász faraghat!« És most ezek után a hízelgések után a mama levágott ruhát visel. Paálné is ilyet visel, de neki szeretője van; Rézné is, de neki is; Dományiné is, pedig ő egy csúf, sovány asszony. De a nőegyleti tagok mind isznak, kártyáznak és fiatal emberekkel kísértetik magukat haza. Mama mindig Péter úrral jön. Hallod? A mama, de valakivel.
Elegáns francia kalapban, dúsan tollazva; homlokra eresztett fürtökkel, melyeket a kalap tűje fiatalosan választott két részre; megnagyobbított fekete szemöldökkel; élénk piros arcrózsákkal, melyeket ügyesen árnyal a rizspor; hamvas bajusszal, melyet eddig sohase láttam, de mely itt az előkelő édes asszonyoknál most divatos lehetett; vidraprémes kis őszi kabátkában, mely alól könnyedén látszott ki a fehér csipke tablier, sötétkék selyemuszályos szoknyában; karperecekkel, arany lánccal, arany órácskával, gyémántos kapocstűvel; botkarcsúságú, magas bordóvörös séta-ernyővel és igen-igen nyájas mosollyal, mely a legszebb új fehér fogakat engedte láttatni, – szökött be könnyedén, a fekete szalon ruhába öltözött, pápaszemes, telte vörös arcú Péter Lajos úr karján, úgy két óra felé – az én felette fiatal menyecskét mutató anyám.
Megütődhetett magamviseletén, mert csakugyan zavaromban nem tudtam mit szóljak.
– Úgy? Hát így fogadsz te engemet? Lássa, tanár úr, ez az eredmény, ha az ember kényezteti a gyermekeit. Édesem, tudd meg, hogy én hazajöveteled okozója nem vagyok.
Egy kis papírcsomagot tett az asztalra.
– Ne bántsátok! – rivallt testvéreimre – Tilinek hoztam. Ferdinandovszkyné küldi. Meghagyta, hogy még ma bemutassalak neki a színházban.
– Igen csinos színészek vannak, Tili nagysám, – kezdé cukor-édességű, émelygős hangján Péter úr. Örvendetes, hogy ily dianai szépséget lesz szerencsénk társasköreinkben üdvözölni. El vagyok ragadtatva. Ah! – és szemtelenül szemüvegezett – egy valódi kis istennő! Mily kár, hogy szívem nem szabad többé!
Megragadta kezeimet, és ha anyám ott nincs, bizonyosan csókolgatja.
– Hallom, előbb atyádhoz mentél. Nos, mit dörmögött ez a véd medve? Bemutatta légvárait Porváron? Ó, csak gyönyörködjék bennük; nem fogok belőlük kérni. Vigye a fiúkat, nem bánom, a leányok itt maradnak velem.
– Megengedi Nagyságos asszonyom, hogy mint hű mentor, én is velük maradjak?
– Ha jól viseli ön magát.
– Aranyos nagysám, Cerberus leszek!
Anyám majd ide, majd oda dobálta ruháit, kalapját az asztalra, kesztyűit a tükör márványára, kabátját az ágyra, s mindet oly ifjúi keccsel, nagyvilági gyakorlottsággal, mint a fővárosi színházak páholyaiban szokták a feltűnni vágyó delnők.
Arra az anyára, akit egykor imádtam, alig ismertem.
Csakugyan meztelenül, illetve igen átlátszó fátyolszövetben hordta karjait. A fehér csipke is csak alig-alig fedte keblét.
Ó, ez nem az én anyám!
Az egy úrnő, akit nem értek.
Az egy szépség, aki uralkodni akar.
Aztán úgy odavetve kérdezett erről-arról, de majd elnyelte nagy szemeivel Péter tanár urat.
Péter úr úgy érezte már magát nálunk, mint egy valóságos rokon, azalatt míg szellemes, voltaképp utcai frivolsággal a szerelemről kezdett beszélni s oly megjegyzéseket tett atyám termetéről s az én arcszínemről, mely igazán arcomba kergette a vért: hol fölkelt, hol leült, hol hírlapot, hol könyvet vett a kezébe s egyre közelebb jött hozzám
Nézett, mint egy festményt, vagy szobrot szoknak nézni, kihívó bátorsággal, amellett mutatott közönnyel.
– Tudja, miért töröm a fejemet kis Diána nagysám?
Anyám idegesen kiáltott hozzánk, hogy menjek ki és tegyek rendelést az ebédre nézve.
Örvendtem, hogy szabadulhattam ettől az embertől.
– Látod – simult hozzám Nelli nővérem – ez így megy. Itt okvetlen rendet kell csinálnod. Ha én nagyobb volnék, hogy tennék? Így tisztelt tanár úr, nagyon szép, hogy ön annyi idejét pazarolja szerény házunkra, de jegyezze meg, hogy ez sem nem kocsma, sem nem kávéház; én nem vagyok kiszolgáló kisasszony, vagy vendéglősné, akivel szemben oly sértő bókokat megengedjen magának, én anya vagyok, s akarom, hogy gyermekeim itt semmi megbotránkoztatót ne lássanak. Egyszer, mikor papa igen kihevülten kemény szemrehányásokat tett mamának: csakugyan megígérte anyánk – ah, de mit tett? Még csinosabban kiöltözködött, s még jobb uzsonnára várta Péter urat.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg a 130 éve írt regény első kiadását, és
20% kedvezményt adunk a könyv árából!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 2630 Ft 2630 Ft 2300 Ft
2630 Ft
+ -