A telep angyala

[Tolnai Lajos A telep angyala című elbeszélése a Képes Családi Lapok 1890. március 30-i számában jelent meg. Az írás a fél évvel később a Pesti Naplóban közölt Új föld, új szerencse előfutára — a Kiadó.]
 
Nagy reményekkel indultunk meg, hogy pénz nélkül valaha elérendő talap nélkül, a főváros számos szemétdombjai közül egyet a nagylelkű hatóságtól özvegyeink, árváink, soha le nem törleszthető adósságainak javára kiesedezzünk.
Igen jól emlékezem, hogy a legnépszerűbb és legkedvesebb polgármester, mikor egy húsztagú küldöttséggel megjelentünk hivatalos termében – szónokunk egész hosszú beszéde alatt nevetett. El-elfordult, csóválta a hatalmas kövér fejét és ujjaival valami nótához verte a taktust. Nem lehetett bús nóta, mert akkor csak nem fogott volna oly jóízűen nevetni.
Mi, a küldöttség tagjai összenéztünk, s anélkül, hogy ebben megegyeztünk volna – csöndesen nevettünk, s vártunk, hogy e különös derültség hogy fog végződni
– Ki adta önöknek azt a szerencsétlen gondolatot – szólt az óriási magasztaló beszéd után –, hogy földet foglaljanak, házat építsenek, s magukat beláthatatlan zavarokba keverjék? Az okvetetlenül egy gaz uzsorás, ki egy szívtelen polip; egy elcsapott hivatalnok, ki társai véréből élt; egy ezermester, aki ismeri az emberek millió nyomorúságát. Keressék ki maguk közül ezt az árulót, bélyegezzék meg, mint a ragályos és veszélyes ebed s lássanak becsületesen dolgaik után! Önök nem kivándorló tótok, s ez a föld még nem Amerika. Egyébiránt mindig azt tapasztaltam, hogy a megbolondult szerelmes és elkábított vállalkozó egy és ugyanazon gyógyíthatatlan faj. Szeretném azt mondani: takarodjanak, hanem annyira tisztelem az emberi szabadságot, hogy azt mondom: kövessék eszményüket!
Most jóakaró becsületes arcával odafordult hozzánk, s kedves, vidám megjegyzéseivel kitörölhetetlenül bevéste magát hálás szívünkbe.
Természetes, hogy mi semmiről se beszéltünk társaink előtt, mint a nagyszerű fogadtatásról, a biztos reményről, hogy a kért földet okvetetlen megkapjuk.
Egy apró szemű, piros-barna ember, ki valamikor szatócs volt és jó eredménnyel bukott, onnan hivatalt vett, mely mellé temérdek apró hivatalocskákat ragasztott, mozgott, forgott ügyünkben a legszorgalmasabban. Majd korán reggel, majd a hivatalos órák után, melyeket már alig bírtunk kitölteni, majd késő este állított be hozzánk:
– No, van egy pohár borod? Nincs. Hoztam. Ajándék borból hogyne ivott volna az ember.
– Ilyen borokat fogok liferálni. Hegyi bor, pompás bor, nevetségesen olcsó. Úgy rendeztem be, hogy a legkisebb rátákra adom. Fő dolog, hogy a telep egészséges bort igyék.
Majd így köszöntött be:
– No, tudod a házbért fizetni? Azt hallottam, egy is zavarban vagy. Kérlek, a kezeim közt van most egy kis heverő pénz – örömest szolgálok. Nem szabad elcsüggedni senkinek. Rendeltem gyümölcsfákat, a legnemesebb fajtákból. Sógorom kertész; rendeltem bort, sógorom bortermelő; fogok beállítani egy kis fiók-takarékpénztárt, adja a pénzt az első gazdaegylet nevetségesen kis percentre. Azt akarom, hogy senki kétségbe ne essék.
Ily ember mindig számíthat a tiszteletre, a határtalan magasztalásokra.
– Ej, ej – lépett be hozzánk, mikor már az első házakat építette társaságunk – a kertedet én fogom berendezni, ideküldöm az embereimet, magot adok, fát adok, kérlek csak parancsolj Hauzer bácsival. Nincs egy kis pálinkád?
– Bizony nincs.
– Ne búsulj, hoztam egy kis üveggel. A sógorom nagy pálinkafőző Új-Doboson, megrendeltem vagy száz litert. Azt akarom, hogy a telep csakis első minőségű pálinkát fogyasszon. Ez a pálinka? Ugye? Sógorom felhatalmazott, hogy akinek szüksége volna kitűnő szilvóriumra, részletfizetésre – az forduljon hozzám. Hauzer bácsi semmi fáradságot sem kímél, hogy barátait a legfinomabb cikkekkel lássa el.
Szaladt, szaladt azután a másik utcába. Pipa a szájában; kereskedős sapka a fején; kék szemüveg az apró szemein; vidám jó kedv az ajkain és szívében a sógorai megbízásából a legnemesebb készség, hogy a telepen mindenki olcsón jusson a szükséges cikkekhez.
– Ejnye, ejnye – ugrott be ismét váratlanul –, szeretnék egy falat kenyeret harapni. Micsoda? Ilyen kenyeret esztek! Bocsáss meg, ez nem jó kenyér. Túlságosan ki van szárítva, mert rossz búzából készült. Gondoskodtam jó kenyérről. A sógorom fog idejönni, az pék, hanem kitűnő pék. Hauzer bácsi meg nem engedné, hogy valamely svihák fosztogassa a közönséget. Aláírást nyitottam. Mihelyst lesz harminc család – részletfizetésre – igen, a sógorom pompás kenyérrel fog bennünket ellátni. Aláírsz? Jól van, nagyon jól van. Hogy áll a gyerekeid egészsége?
– Sándorka nemigen aludt az éjjel.
– Gondoskodtam róla, hogy aludjék. Sógorom Szentendrén nagyszerű homeopata. Megígértettem vele, hogy átjön hozzánk. Ha hatvan-hetven család lesz: lesz doktorunk részletfizetésre. Értesz engem, részletfizetésre. Nem szabad, hogy a józsefföldi telepen betegségek uralkodjanak. Hauzer bácsi éjjel-nappal azon töri a fejét, hogy itt minden ember biztonságban érezze magát. Aláírsz? Jól van. Így már rendes doktorunk is lesz.
Haladtunk napról-napra előrébb. Úgy kell lenni, hogy Hauzer bácsinak valamelyik sógora lapszerkesztő, mert egyszerre csak sűrűn közölték a kisebb lapok, hogy a józsefföldi telepen megindultak a mozgalmak egy egészséges társadalmi élet megteremtésére. Kilátása van a derék telepnek, hogy mentül előbb óvodával, igen jó elemi iskolával bír.
– Ejnye, ejnye! – nyitott be Hauzer bácsi pipával, s egy hosszú ívvel, – teneked három is gyermeked van, ugye?
– Kettő.
– Sikerült a sógornémat rábírni. hogy Laczházáról jöjjön be hozzánk. Tegye át ide iskoláját. Az ám még a tanító. Aláírsz? Ha hetven, nyolcvan család aláír: megvan az iskola. Egy krajcárunkba se kerül. Ez ám a valami. Küldöttség megy a miniszterhez, s nagyszerű szubvenciót kapunk. Aláírsz? Jól van.
Nem tehetem, hogy elismerő nyilatkozatot ne tegyek:
– Fáradhatatlan ember vagy, Hauzer barátom.
– Mi? Te is pártolod, hogy kaszinót építsünk? Derék. A legközelebbi gyűlésen eldöntjük a kérdést: legyen-e társas életünk, vagy ne; kicsalhassuk-e ide a fővárost, vagy ne, – egy szóval: legyen-e kaszinónk, egy kis vendéglőnk, kuglizónk, kávéházunk? A hegyesi sógorom azt az ajánlatot tette a társaságnak, hogy ő tíz szegény aggastyánnak ingyen ebédet ád. Valami ám ez. De akkor a jobb családok onnan hordassanak ételt. Egészséges, jó ételt kapunk és a mi fő, évi részletfizetésre. Aláírsz? Itt az ív. Barátom, ezzel megvetjük egy kis köztársaság alapját.
Eközben voltak buzgó telepisták, kik egy templom építését tartották legfőbbnek. Mozogtak, lármáztak, gyűléseztek és megválasztották az intéző tisztikart.
Hirtelen tíz apró, kulturális és nemzetgazdasági egylet alakult a józsefföldi telepen és csodálatos egyhangúsággal a pénztárnok mindenütt Hauzer bácsi lett. Jó előre eljárta útját és szíves szolgálataiért azt a csekély elösmerést kérte ki, hogy az új egylet pénztárnoka lehessen. Azt akarja, hogy tiszta kezek dolgozzanak.
Hauzer Adolf bácsi lelke a telepnek. Ő szerzi a bort; ő adja a fát; ő rendeli a kerti veteményt; ő gondoskodik jó kenyérről; már mészárszéket is nyitott, hol egy ügyes sógora szolgálja a közönséget; a kölcsönök, melyek legtöbb családnál megszakíthatatlan folyamatban vannak. Az ő befolyása által eszközöltetnek.
Oh, nagy áldás az, mikor az örvény szélén álló családapát egy nemes lélek ötven forint, hatvan forint, száz, kétszáz és így tovább – erejű kölcsönnel megmenti. Hauzer bácsi nem engedheti, hogy valaki a telepen kétségbeessék. Pénz kell? Lesz.
Így folydogálnak a napok, hetek, évszakok.
Isteni véletlen folytán legnagyobb szükségeinkben egy ember támogatásunkra áll.
– Hauzer úr van ott kinn, – szól be késő este a cseléd – mit mondjak?
Hauzer úr nem pipával, hanem komoly rideg arccal lép be.
– Hát hogy leszünk a bor árával? Sógorom nem várhat tovább.
– Most képtelenség.
– És a kenyérrel?
– Most képtelenség.
– És a gyümölcsfákkal?
– Most képtelenség!
– A doktorral?
– Nem lehet.
– A száz forinttal?
– Esedezném….
– Borzasztó ember vagy. Ti tönkre akartok engem tenni! Engem, négygyermekes apát. A sógoraim megölnek. Itt a fizetés elmaradhatatlan. Per, per, per…
– Mit tegyünk?
– Megállj! Én nem akarom, hogy valaki miattam kétségbeessék. Vevőt találtam a házadra, jó vevőt. Akkor kell eladni, mikor kérik. Jobb így, mint ha dobra kerül.
A kétségbeesett arcok mind egyformák.
Ennek a szegény józsefföldi birtokosnak az arca is ily sápadt.
– Mennyibe került a házad?
– Tízezerbe.
– Ah persze, jó lesz, ha eladhatjuk haton. A kertész sógorom egyik veje, a hadnagy reflektálna a házadra.
– De mit gondolsz ily árért?
– Amint akarod. Óh, barátom, van itt húsz, harminc ház eladó, potom áron eladó. Én irántad való tekintetből, hogy pénzeim is el ne vesszenek, mert oly lelketlen csak nem vagy, hogy engemet egy nagy családú apát tönkretégy, elszerzem ezt a házat hatezer forinton. Van rajta ötezer forint teher, nekem tartozol 475 forint 12 krajcárral… egy kis készpénzed marad még. Isten áldjon meg, sietnem kell, Váriék, Borsosék, Blauék, Tolmayerék, Kádárék várnak. Mint az Isten, úgy kérnek, hogy szerezzek vevőt a házukra. Örvendenek, ha szabadulhatnak. Én, a fáradságomért egy kis krajcárt se kívánok. Isten veled, szerdáig gondolkozzál!
A szépen épülő telepen, az új kémények fölött, az új veres tetőkön át végig harsog a Hauzer Adolf bácsi figyelmeztető hangja: Isten veled, csütörtökig gondolkozzál… péntekig gondolkozzál… hétfőig… keddig… szombatig, július 5-ig, augusztus 7-ig… gondolkozzál… gondolkozzál…
– Gazember! – csapja odébb a veresfestékes borosüveget részletekre rendelő házbirtokos – ilyen hitvány lőrét, akkora áron.
– Szívtelen polip! – kiáltja egy postahivatalnok a végrehajtási tudósítás kézhezvétele után – így fűzni be, így csapni be, így tenni koldussá az embert a rossz ételeivel, gaz kölcsöneivel – a tolvaj sógoraival – ezt kiíratom az összes hírlapokba, hogy a józsefföldi telepen egy irtóztató polip, egy bizonyos Hauzer…
– Vigyázz, szerencsétlen mohó építő! – hallatszik más volt háziúr ajkairól.
Aközben a telep angyala: a polip dolgozik – rémesen, szorgalmasan!

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg a 130 éve írt regény első kiadását, és
20% kedvezményt adunk a könyv árából!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 2630 Ft 2630 Ft 2300 Ft
2630 Ft
+ -